Veszteségből erőforrás lehetséges egyáltalán? Van, amikor igen. Az odavezető út sokszor nem könnyű, de megéri.
Az élet magában foglalja az elmúlást, halált is. Bár tabuként sokszor nem tudunk mit kezdeni vele (viszont írtam róla egy könyvet). Amikor pedig a saját bőrünkön tapasztaljuk, akkor egy világ omlik össze bennünk, és úgy érezhetjük, hogy az életünk megáll. Ugyanígy van ez a családi mozgatórugókkal is: az élet hangsúlyos történései, mint amilyen valakinek a halála, ott van lenyomatként a családi emlékezetben, és hat. Úgy is, hogy a később születetteknek senki nem mesél róla. Hat az élőkre.
Ám nem mindegy, hogy melyik oldalra húzódunk: tudattalanul beletörődünk-e életellenes hatásába (betegségek, sorsrontások, sorsismétlődések stb), vagy azt választjuk, hogy a hatásából erőforrást gyártunk.
Veszteségek és családi mozgatórugók
Csoportos és egyéni családállításokon több veszteségélményt is sikerült úgy átdolgozni, hogy az immár ne az életellenes hatását fejtse ki, hanem az állító erőforrását gazdagítsa. Paradoxon lehet, de tényleg így van.
Egyik állító – nevezzük Nikinek – azóta nem találta a helyét, amióta édesanyja meghalt. Ez volt az elsőként felderített veszteség élmény. A másik veszteség tudattalanul hatott rá, és még születése előtt történt: a legidősebb testvére meghalt. Egy kisgyermek elvesztése olyan trauma, amit egy szülőnek képtelenségnek tűnhet feldolgozni. Niki anyja sem tudta feldolgozni, emiatt Niki gyermekként megpróbálta pótolni őt az anyjának. Csakhogy ez a „pótló” funkció az anya halálával értelmét vesztette, Niki nem találta a helyét.
Amikor a szülő lelke a veszteségével van elfoglalva, akkor a gyermek lelkét az vezérli, hogy ha valahogy feledtetni tudná a szüleivel a történteket, akkor nemcsak ők, hanem ezáltal ő is jobban lenne. Végre valódi figyelmet kaphatna. Így történhet az, hogy a gyerek megy, és „besegít” a szülőnek. Azért, hogy az jobban érezze magát, hogy látszólag kevesebb terhet cipeljen. Csakhogy a terhek levétele a szülőről eddig még egy gyereknek sem sikerült.
A harmadik veszteség, amivel dolgoztunk, Niki meg nem született gyermeke volt. Niki tehát ugyanúgy megélte a gyermeke elvesztését, mint az édesanyja.
Veszteségből erőforrás
Milyen erőforrásokat hozott létre?
Nagyon fontos, hogy Niki már abban az életszakaszban volt, amikor a veszteségeiből képes volt erőforrást létrehozni. Ha korábban, vagy fel nem dolgozott gyászélménnyel jött volna, akkor az állítás másként alakult volna.
- Édesanyja elvesztése döbbentette rá Nikit, hogy addig nem is a saját életét élte, hanem pótolni szeretett volna. Most viszont lehetősége nyílt, hogy teljesen birtokba vegye önazonos és saját életét.
- Niki elmondta, hogy ha legidősebb testvére életben marad, akkor Nikit már nem vállalták volna a szülei, mert nem akartak több gyereket. Bármennyire is bizarr belegondolni, de a testvér halála, elveszítése hozta el Niki számára az életet.
- A meg nem született baba tragikus sorsa pedig arra világított rá, hogy mindig van lehetőségünk kilépni az ismétlődő családi mozgatórugókból. Vajon Niki legkisebb, egészséges gyermeke megszületett volna-e, ha a legelső baba megszületik?
Ez most csak költői kérdés. Ám nem mellesleg Niki legkisebb gyermekének már biztosan nem kell majd pótolnia az elvesztett babát, mert anyja épp most nézett szembe a gyermekvesztés fájdalmának generációs ismétlődésével.
Az új élet ára
Niki édesanyjának és testvérének tragikus sorsában szerves része volt a halálnak. Mindkettő olyan sors, ami előtt mélyen meg kell hajolni, megadva a tiszteletet annak az erőnek, amivel a sorsukat viselni tudták. Mert így vagy úgy, de viselték. Ez az erő, a viselés ereje tette lehetővé, hogy Niki számára is megnyíljon az élet kapuja. Az oldások és a meghajlás után ezekkel a kulcsmondatokkal záródott az állítás (az anya és a testvér felé):
„A szenvedéseteknek azzal tudok csak értelmet adni, hogy mostantól kihozok valami jót az életemből. Ha már így alakult, tartozom nektek annyival, hogy mostantól boldogan, a saját életemet élem.”
Niki segíteni akart önmagán, ezért sikerült a veszteségeit erőforrássá kovácsolni.
