Több szakirodalom is foglalkozik a szülőtípusok témakörével. Természetesen senkire nem lehet ráhúzni egyetlen szülőtípus formát, van olyan szülő, akinél akár kétféle is domináns és a többi kevésbé. Íme az elutasító szülő.
A gyerekek érzelmi fejlesztésének témájában indítottam zárt körű csoportot nemrég. Mindezt azért, hogy jobban ráláthassunk arra, hogy mit kell(ene) már most tenni ahhoz, hogy gyermekeink érzelmileg fejlett, kiegyensúlyozott felnőttekké váljanak majd.
Saját szülőtípus meghatározása
Az egyik legfontosabb tennivaló pedig annak meghatározása és elfogadása, hogy mi magunk – apák, anyák -milyen szülőtípus kategóriába tartozunk. Ez a nulladik pont. Ehhez azonban az is kell, hogy mi magunk merjük elkezdeni megvizsgálni a saját szüleink stílusát, meglátni, hogy milyen érzelmi közegből indultunk gyermekként, hiszen önismeret nélkül ugyanazt a mintát fogjuk továbbadni a gyermekeink nevelésében. Ha azt látjuk, hogy mi másként szeretnénk csinálni, mint anno ők tették, akkor pedig bátran beleállni önmagunk fejlesztésébe.
Felnőttként, ha fejlődni szeretne valaki, – beleértve a benne élő sérült gyermek meggyógyítását is – akkor elkerülhetetlen, hogy elkezdje tisztán látni a szüleit. Elkerülhetetlen, hogy lehulljon az a lepel, amit még kisgyermekként aggatott a szüleire, ami teljesen természetes, hiszen a szülőkre istenként tekint minden gyermek.
A szülők szülőtípusa
Családállítás képzésen hallottam többször is, hogy Bert Hellinger úgy érzékeltette a szülő-gyermek viszonyt térben, hogy azt kérte, képzeljük el az anyánkat vagy apánkat magunkkal szemben állva. Mi vagyunk másfél-két méter magasak, ők pedig úgy 7 méteresek. Valahogy így érzékeli a kisgyermek is a saját szüleit, nemcsak fizikálisan, hanem lelkileg is.
Persze, hogy mire felnő, nem tudja egyik pillanatról a másikra „csak” másfél méteresnek érzékelni egyiküket sem, hiszen a lelki lenyomatban a szülők továbbra is 7 méter magasak… tehát még mindig „istenek”, még mindig ők azok, akik tudják és meg is mondják nekünk a tutit… 🙂
A bennünk élő gyermek meggyógyításának első és legfontosabb lépése tehát az, ha a szülőket elkezdjük tisztán látni, olyannak, amilyenek valójában. Az egész folyamat pedig talán a megengedéssel kezdődik: hogy „megengedem magamnak, hogy akkor most mindent megláthassak velük kapcsolatban, még azt is, amit eddig tudat alatt nem akartam. Nem akartam, mert féltem, hogy akkor hirtelen a 7 méterből csak 4 méter lesz, vagy 2, netán másfél… és az túl fájdalmas lenne…”
Több szakirodalom is foglalkozik a szülőtípusokkal, én most afféle vegyes palettát szeretnék közreadni. Az is természetes, hogy senkire nem lehet ráhúzni egyetlen típust, mert ezek többnyire keverednek, és van olyan szülő, akinél az egyik a domináns, míg a többi kevésbé meghatározó.
Szülőtípusok: az elutasító
Ezt a típust elsősorban abban a tekintetben értelmezzük, hogy a szülőnek miként sikerült hozzáállnia saját gyermeke érzelmeihez. Ha neked ilyen volt az egyik vagy mindkettő szülőd, akkor gyermekként azt tapasztalhattad, hogy igyekezett lelkileg a lehető legmesszebb szaladni a nehéz érzéseidtől. Például olyan helyzetekben, amikor féltél, szorongtál, hisztiztél, nyaggattad őt, kiborultál valamitől és így tovább. Például amikor:
- szorongtál az ovis, iskolás szerepléstől, és nem is akartad igazán és ezt elmondtad neki
- féltél a szomszéd nénitől, nem szeretted hogy összecsókolgat és a szüleid látták hogy vonakodsz
- megijedtél egy váratlan helyzettől,
- elveszítetted a kedvenc macidat vagy meghalt a kiskutyád és emiatt sírtál
- vigaszhatatlanul sírtál órákon át, miközben te magad sem tudtad, hogy miért
Ekkor az anyukád vagy apukád rendszerint:
- próbálta minél előbb elterelni a figyelmedet a rossz érzésről, ahelyett, hogy elismerte volna a benned dúló rossz érzést és megvigasztalt volna
- esetleg kinevette vagy elbagatellizálta az érzéseidet („..ugyan, Pirike, másnak is veszett el már macija, mégsem bömbölt ennyire, kapsz másikat…”)
- az érzéseid elismerése helyett azt mondta neked, vagy a rokonoknak a jelenlétedben, hogy valami nem stimmel veled
- azt mondta, hogy ne is foglalkozz vele, majd idővel elmúlik magától
- türelmetlenül túl akart lendülni az egész helyzeten, és azt sulykolta, hogy ne is törődj vele, inkább gondolj valami másra, vidámabbra
- azt mondta, vagy érzékeltette, hogy ezek az érzéseid nem helyénvalók, nem kívánatosak („…nem viselkedhetsz így…”)
…és ez csak néhány lehetséges példa arra, hogy ha elutasító szülőd volt, akkor miképpen próbálta lereagálni az érzéseidet. Az ilyen szülő mellett felcseperedve hamar megtanulja a gyermek, hogy az érzései rosszak és hogy sosem jogosak. Így előbb-utóbb tényleg az a kép alakul ki benne, hogy valami nem stimmel vele.
Szabad-e haragudni a szülőre?
Terápiás folyamatban a gyógyulás része az a pont, amikor az elfojtott düh és harag segítő szakember támogatásával meg tud jelenni. Miközben az eszével mindenki tudja, hogy a szüleinek köszönheti az életét, és ezért jár nekik a tisztelet, a velük szemben érzett érzelmekkel sokszor és sokan nem tudnak dűlőre jutni. Pedig ezeket fel lehet oldani – akár terápiás keretek között -, és nagyon is javasolt. A teljes gyógyulást onnan lehet felismerni, hogy az ember eljut a teljes elfogadásba (miután túljutott az elfojtott dühön és haragon is), amikor már nem haragos azért, mert a 7 méteres anyukája és apukája összement másfél méteresre…
Sokszor nagyon hosszú az idáig vezető önismereti út, de mindig mondom, hogy megéri!
Ha érdekel a folytatás, iratkozz fel itt a hírlevelemre!
Ajánlott szakirodalom:
Gyerekek érzelmi intelligenciája (John Gottman)
