Kié a felelősség akkor, amikor megromlik egy házasság vagy egy párkapcsolat?
Sokan úgy gondolkodnak, hogy mindig csak az egyik fél a felelős. Bár sokan élik úgy az életüket, hogy a saját körülményeikért mindig másokat hibáztatnak, ez egy többszereplős „játék” ahol senki nem bújhat ki a felelősség alól.
Felelősség a gyermek megszületésében
Mivel a magzat a nő testében indul fejlődésnek, így a legkézenfekvőbbnek az tűnik, ha azt mondjuk, hogy egyedül és 100%-osan a nő felelőssége az, hogyha elveteti a babát, és az is, hogyha megszüli. Vannak férfiak, akik úgy gondolják, hogy ebben a kérdésben nekik nincs felelősségük.
Ám ha végiggondoljuk, hogy pl. amikor egy nő nem mondja el a férfinak, hogy babát vár, abban mekkora felelőssége van a férfinak? Vajon mit tett meg vagy nem tett meg a férfi azért, hogy a nő nem meri/akarja megosztani vele, hogy áldott állapotba került?
Vagy férfi szemszögből: miért olyan nővel hozta össze a sors, akinek fabatkát sem ér a férfi véleménye? Hiszen a párunk egyben tükör is, tükrözi mindazt, akik vagyunk. Nem ér tehát azt mondani, hogy „nincs felelősségem a történtekben.”
„Miattad jutottunk idáig”
..vádolják sokan a partnerüket, abban a meggyőződésben, hogy ők nem tehetnek semmiről. Bár sok nő/férfi már a párkapcsolat elején érzékeli azokat a jeleket, amik a kapcsolat szimbiotikus – rózsaszín, lilaködös – fázisa után, a későbbiekben már szinte elviselhetetlennek tűnnek. Ilyenkor van az, amikor már mindketten elküldik egymást melegebb éghajlatra. Mégis, a kapcsolat elején még senki nem gondolja komolyan az „ijesztőnek” tűnő jeleket. Amikor pedig megtörténik a baj – vagyis tényleg félrelép, tényleg nem törődik semmivel, tényleg nem vesz komolyan stb. – akkor sokszor van úgy, hogy az egyik (vagy mindkét) fél azt hangoztatja, hogy ő mindent megtett, és nem érti, hogy a másik miért akar válni.
Ilyenkor az egyik fél gyakran a másikra hárítja a felelősséget 100%-ban, csakhogy ne kelljen szembenéznie a saját kudarcával. A másik, aki pedig ha el is fogadja, hogy övé a felelősség nagy része abban, hogy elromlott a párkapcsolat, nem győz megküzdeni a bűntudatával, és általában nem is győz…
Abban, hogy egy pár kapcsolata zátonyra fut, mindkét fél egyenlő arányban felelős, hiszen mindketten kellettek a történésekhez.
Pl: Kellett egy olyan nő, akit meg lehet csalni, és kellett egy olyan férfi, aki mellett a nő alárendelt szerepben lehet – vagy fordítva. Ha a nő azt a generációs örökséget – érzelmi mintázatot – hordozza, miszerint a nőket mindig becsapják, akkor valószínűleg olyan férfit is fog választani, aki beleillik ebbe a sorba, és így tovább.
No és itt lép be (újra) az önismeret és a tudatosság kérdése. Hogy dolgozom magamon, amíg képes nem vagyok kilépni a (nem kívánatos) generációs viselkedésmintáimból. Van, akinek ez elhatározás kérdése, és van, akinek több oldásra is szüksége lehet ehhez.
A társkeresésben az önismeret egyik fokmérője lehet az például, amikor már nem „A tökéletest” keresi az ember fia/lánya, hanem azt a valakit, akinek a hibáit képes elviselni. Amikor ha észre is veszem a hibáit, mégis ki tudom jelenteni, hogy még mindig inkább legyen meg ez a hibája, minthogy ne legyen Ő a társam. Ehhez azonban ismerni kell magunkat, azt például, hogy milyen típusú személyiséget vagyunk képesek elfogadni. Mert tökéletes nincs, és épp ettől tökéletes a világ.
