Menü Bezárás

Amikor az anyánk anyukájaként létezünk

anyánk anyukájaként létezünk

Sokszor egészen addig nem is derül fény arra, hogy az anyánk anyukájaként létezünk, amíg el nem kezdjük az önismeret útját járni, és el nem kezdjük a családi rendszerünk mozgatórugóinak a tudatos vizsgálatát.  Addig is csak azt érezzük, hogy valami nem úgy működik az életünkben, ahogyan kellene, de nem igazán tudjuk a miérteket.

Mostanság többször is találkoztam egyéni foglalkozásokon azzal a jelenséggel, hogy valaki – a nő – azért nem tudta a saját életét élni, azért nem tudott párkapcsolatot kialakítani, gyereket vállalni és azért nem találta a helyét az életében, mert úgy nőtt bele a felnőttkorba, hogy egy picit mindenkinek az anyjává vált, de ami a legfontosabb: a saját anyjának az anyjává. Mivel ez a jelenség nem ritka, gondoltam írok róla.

Mit jelent az anyánk anyukájaként létezni?

Persze mindez általában tudattalanul zajló folyamat, és a legtöbbször nem önként és dalolva állunk bele olyan szerepbe, amit a szakirodalom parentifikációnak is nevez (parent jelentése szülő).

  • Amikor valaki tudattalanul és már felnőttként “túl” sokat foglalkozik az egyébként önmagukat ellátni képes szülei – anyja – dolgaival, ha úgy érzi, hogy túl sokszor és túl sokat “kell” megtenni értük, miközben ez nemhogy boldogsággal tölti el, hanem sokszor frusztrálttá teszi és inkább púpnak érzi a hátán, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy az illető vajon a saját helyén éli-e az életét?
  • Amikor valaki rendszeresen rendelkezésére áll a – fizikailag – önmagáért is tenni képes anyjának (és apjának), miközben egyre fárasztja őt ez a helyzet, akkor érdemes megvizsgálni, hogy nem csúszott-e bele olyan szerepbe, ami nem is az övé?
  • Amikor olyan fizikai – lelki – gondoskodást vár el az amúgy önmagáért tenni képes anya (és/vagy az apa) a felnőtt gyerekétől, mint amit az ember a saját anyjától szokott várni, akkor érdemes átgondolni, hogy a felnőtt gyerek nem lépett-e tudattalanul is a generációs ranglétrán két fokkal feljebb, a saját nagyanyjának a helyére?

Mikor válunk a saját anyánk anyukájává?

A kiindulópont az lenne egy egészséges lelkületű társadalomban és családban, hogy a gyerekek a gondozóikhoz fordulnak ha olyan fizikai vagy lelki problémájuk van, amit ők maguk nem képesek még megoldani. A jelenkori társadalmunkban ez a személy az esetek többségében mindig az anya, és tény, hogy a gyermek első éveiben a gyermeknek szüksége van egy őt óvó, értő figyelemmel az útján kísérő gondozóra. Olyan világot élünk, amiben többnyire – persze vannak kivételek – az anya az, aki arra volna hivatott, hogy a gyerekének nemcsak a fizikai hanem a lelki szükségleteit is kielégítse. Megszületésünktől fogva belénk van kódolva, hogy az, aki kaput nyitott nekünk az életbe, akinek a teste láthatatlan erők hatására megteremtette a saját testünket, ő lesz felnövekedésünk során a legnagyobb hatással ránk. (Hogy aztán ezeket a hatásokat ki hogyan kezeli majd felnőttként, az egy másik fejezet.)

Az érem másik oldala pedig a következő:

Mivel a gyerekekbe kódolva van, hogy jó sokáig a szülőjétől függ az életük, ezért az is kódolva van, hogy fontos számukra, hogy az anyjuk (szülei) jól legyen. Ha ő jól van, akkor az biztosítja a gyereknek, hogy ő is jól lesz, hiszen az anyja érzelmi puttonyából tud ő is töltekezni, az anyja figyelme biztosítaná számára azt, hogy később maga is kiegyensúlyozott felnőtté váljon. Az anya vigaszt, biztatást, érzelmi támaszt nyújt, segíti a gyermek egészséges lelki és szellemi fejlődését, eteti, gondozza. Csakhogy ez az esetek többségében nem így alakul, és sokszor irreális elvárás, hogy az anya minden pillanatban ott és úgy legyen jelen a gyerek életében, ahogyan az neki megfelelne.  Ezért amikor a gyerek észleli, mintegy letapogatva a kis csápjaival, hogy az anyja érzelmi világa – tartósan és hosszú ideje – nem kerek, akkor ösztönösen és lojalitásból elkezd neki segíteni. Elkezdi pótolni neki az érzelmi támaszt, elkezd olyan szerepeket felvenni, amitől azt reméli hogy az anyját tehermentesíteni tudja, olyan szerepeket, amiket egy anya szokott teljesíteni a gyerekével szemben. Azt gondolja, hogy ha tud neki segíteni, akkor mielőbb képes lesz úgy szeretni őt és úgy gondoskodni róla, ahogyan az neki (a gyereknek) jó lesz. Aztán eltelik húsz év, és mire a gyerek felnő, a legtöbbször nem változik semmi, a most már felnőtt gyerek pedig ekkora már beleragadt a régi szerepbe: az anyja anyjaként – vagyis a saját nagyanyjaként – segíti az anyját. Néhány konkrét esetről itt már bővebben írtam. Ezzel együtt járhat persze a kettejük közti folyamatos konfliktus, az, hogy a felnőtt gyerek belefárad a dolgokba, a negatív lehúzó energiákba és így tovább.

Ketten a nagyi helyén

Persze hogy a már régen elhunyt nagymama nem tud megadni a saját szüleinknek semmiféle gondoskodást, és persze hogy akkor sem tudná ezt megtenni, ha még élne, mert talán már túl beteges is lenne hozzá. Itt nem konkrét fizikális megvalósulásokról van szó, hanem olyan tudattalan lelki szerepekről, amelyek a családi rendszerben akkor is léteznek és hatnak, ha már a családtagok meghaltak. Nem mindegy azonban, hogy ezek a lelki tartalmak rendben léteznek-e tovább avagy összekuszálódva.

A családállítási törvények és ezen belül a hely törvénye alapján minden ember csakis egyetlen helyet tud és képes elfoglalni a családi rendszerben és a generációs sorban, méghozzá a sajátját. Ez akkor is így van, ha már nem élnek a felmenők. Pótolni senki nem képes senkinek sem az anyukáját, sem az apukáját, mert csak egy van belőlük (akkor sem, ha örökbefogadott a gyermek, viszont ekkor másképpen tud kiegyensúlyozottan működni a rendszer). Beállni a saját anyánk helyére csak úgy tudunk, ha “föllépünk” a saját nagymamánk helyére. És innen lepillantva azt látnánk, hogy a saját helyünk üres. Nagyon-nagyon üres, szinte vákuum van ott. Az érzéseink, életkörülményeink pedig azt súgnák, hogy valami nincs jól, nem találjuk a helyünket, nem tudunk párkapcsolatokat kialakítani, minden össze-vissza van körülöttünk, sehol és sehogyan sem jó.

Ha ráadásul gyermekeink is vannak, akkor ez kihat rájuk is: ott, ahol a saját anyjuk (azaz mi) lenne, ott nem találnak senkit, ott egy nagy üresség van, és ettől ők is megkeverednek és elkezdik produkálni a kreatívabbnál kreatívabb – akár testi – tüneteket is. Ha pedig (még) nincs gyermekünk, akkor érezhetjük azt is, hogy nekünk bizony nem is kell gyerek, valahogy nem vagyunk kibékülve a gyerekvállalás kérdésével. Hát hogyan is lennénk kibékülve, amikor lefáraszt az, hogy az anyai részünket a saját anyánk fölötti anyáskodás tölti ki?

Kiút a helyzetből

Amikor kiderül, hogy egy élethelyzet elakadásánál ez a fő ok, akkor az egyik legfontosabb oldómondat, ami elhangzik a családállítás foglalkozásaimon az az, amikor a felnőtt gyerek azt kimondja az anyjának: “Anyukád már van, az én nagymamám. Nem tudom tovább pótolni neked az anyukádat. Én csak a gyereked vagyok és semmi más.”

Félreértés ne essék, és ezt mindig hangsúlyozom: nem arról beszélünk, hogy a magatehetetlen szülőket magukra kell hagyni, nem kell őket ápolni és így tovább. Mindvégig olyan esetről volt szó, amikor a szülők képesek önmagukért tenni, tudnak boltba menni, ügyet intézni, és a lelki problémájukkal is tudnának kihez fordulni, mégis mindezekhez a felnőtt, netán már családos gyerekeiket veszik igénybe. Akik így viszont nem tudnak jelen lenni a saját életükben, a gyerekeik életben, mert “hátrafelé” kell(ene) megfelelniük.

Amikor olyan helyzet áll elő, hogy a szülőknek valódi segítségre van szükségük, akkor a családállítás módszere azt mondja, hogy természetesen menni kell segíteni, de csak olyan mértékig, ami még nem megy a felnőtt gyerek életének (családjának) a rovására. Tehát ha pl. fizikálisan nem tud jelen lenni a felnőtt gyermek egy nehéz szituációban, mert ahhoz ketté kéne szakadnia, de meg tudja máshogyan oldani, segítség bevonásával, akkor az ő szempontjából az a jó, és akkor az így van rendben.

Teljesen más életminőség az, amikor úgy tud valaki a szülei, az anyja segítségére lenni, hogy közben a saját helyén él, meghúzva a saját határait és segítségnyújtás közben ügyel arra, hogy az ne menjen a saját élete (és családja, gyerekei) rovására. Ekkor a segítségnyújtás hálát és egyben örömet is jelent.

Továbbiak:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .