Rengeteg gyermek cseperedik fel elvált, csonka családban. Nem mindegy, hogy válás után a szülők milyen lelki üzenetet adnak át felnövekvő gyermekeiknek: az „anyád egy semmirekellő”, „az apád egy link-tróger” és még sorolhatnánk a jelzőket.
Válás után: kettészakadt gyermeki szív?
A gyermek lelke akkor tudna a legegészségesebben fejlődni, ha nem lenne megterhelve a szülők közt folyó játszmákkal, a szülők egymásra mutogatásával, sértettségével, vagyis apasebekkel, anyasebekkel. Ugyanis az, hogy a két szülő a válás után vagy a kapcsolat megromlása után miként vélekedik egymásról, az csakis az ő dolguk. Nem tartozik a gyermekre. Ha az elvált szülők gyermekét bármelyik fél bevonja a másik szülővel kapcsolatos problémájába, panaszkodik a másik félre, a családdinamikákkal foglalkozó pszichológia szerint is (pl. családterápia) „fellép” a szülő mellé a generációs ranglétrán, holott az ő helye eggyel lejjebb, a gyermekek generációs sorában van.
A családterápia megközelítésének szempontjából ilyenkor az történik, hogy az apa-anya-gyermek érzelmi háromszögben a gyerek belevonódik a szülők közti feszültség elvezetésébe. Így a gyermek belekerül a játszmába, esetleg együtt szidják a másik szülőt, és elkezdődik egy ördögi kör, aminek felnőttkorában komolyabb következményei lehetnek, pl. sorozatos párkapcsolati kudarcok, családi viszályok, lelki válságok, anyáról (apáról) való le nem válás és így tovább.
Miért avatkozik bele a gyermek?
A családterápia és a lélektan is ugyanazt mondja a gyerek bevonódásának lehetséges okaként: a gyerek szempontjából nagyon fontos, hogy a személyben, akihez kötődik és aki a biztonságot jelenti számára (apa-anya) érezze az egyensúlyt, ami ha felborul, akkor a maga módján segít a helyreállításban.
Lefordítva egy példával: a gyerek megbetegszik, vagy valamilyen tünetet produkál, és arra az időre elvonja a szülők figyelmét az egyensúly vesztett állapotról, például a válásról. Hiszen ilyenkor mindkét (de legalább az egyik) szülő figyelmét jobban leköti a gyerek, és a szülő addig is félre tudja tenni a magánéleti válsággal járó lelki problémáját (ami persze ettől még nem oldódik meg).
Bert Hellinger mondta a 2010-es magyarországi konferenciáján, hogy egy gyermek szeretete a szülője felé abban csúcsosodik ki, hogy azt mondja a lelkében az anyjának vagy az apjának: „majd én segítek neked, majd én átvállalom helyetted, csak te ne szenvedj.”
Mi a megoldás szülőként?
Ha szülőként, válás előtt vagy válás után valaki sokat kritizálja a volt párját a közös gyermekük előtt, az első és legfontosabb lépés az lehet, hogy ezt felismeri. Ezután dönthet úgy (ha csemetéjének jót akar), hogy nem zúdítja tovább a gyermekére az apával vagy az anyával kapcsolatos negatívumokat. Ez nem azt jelenti, hogy titkolózni kellene, hanem azt, hogy hagyja, hogy a gyermek úgy lássa a másik szülőjét, ahogyan van, és ne úgy, ahogyan ő gondolja. Előre beprogramozni a gyereket felesleges, ezzel csak érzelmi gátak alakulnak ki benne. A gyermek felnőve majd maga eldönti, hogy mit is gondol a szüleiről. A gyermekre nem tartozik lélektani szempontból az, hogy a megromlott házasság sérelmét a szülők egész életen át cipelik. Szülőként bárki dönthet úgy, hogy felszámol a sérelmével: elmehet pszichológushoz, egyéni tanácsadásra, önismereti csoportba, ahol rendbe teheti saját lelkét.
A gyermek akkor lesz a leghálásabb, és a legboldogabb, ha érzi, hogy a szülője a tetteiért és a lelki jólétéért is felelősséget vállaló ember, még ha a körülmények nehezek is. Ezért fontos, hogy szülőként is gondot fordítson valaki az egyéni mentálhigiénéjére, önismeretére.
Mit lehet mondani a gyermeknek?
Ha nem megoldható, hogy a két szülő ne a gyerekek előtt veszekedjen, akkor érdemes lehet elmondani azt, hogy „ami apu és anyu között történt, és történik, az csak kettőnkre tartozik, neked ezzel nem kell foglalkozni, majd mi megoldjuk. Mint szüleidre, mindig számíthatsz ránk.” Ez még mindig jobb megoldás, mint parlagon és kétségek közt hagyni a gyermeki lelket, aki a szülei veszekedése láttán összeretten.
Mi a megoldás felnőtt gyermekként?
A sorozatos magánéleti kudarcok mutathatják, hogy valamit cipel a gyerek a szülei konfliktusából. Ha a gyermek felnőve sosem látta szüleit együtt szeretetben, akkor űr keletkezhet lelkében, és egész élete rámehet az űr betöltésének szakadatlan keresésével (társban, túlzott hajszolt életmódban, stb)
Ám ha lélekszakihoz fordul, akkor van esélye arra, hogy felismerje a saját helyzetét, a családi dinamikákat és azt, hogy kudarcainak egyáltalán köze van szülei konfliktusához, Így végül képes lesz elfogadni szüleit, és nem cipel tovább olyan terhet, ami valójában nem az övé.
Az elfogadás akkor kezdődik, amikor a gyerek látja, hogy egyik szülő sem jókedvéből reagált annak idején a dolgokra úgy ahogy, hanem azért, mert az akkori legjobb tudása szerint csak így tudta megoldani. (Félreértések elkerülése végett: ez nem felmentést jelent, hanem a magasabb szintű megértés, így az elfogadás kulcsát.)
Fontos még az önismeret, a saját érzelmi működés feltárása, a régi, hozott családi minták felderítése és átírása. Hogy ehhez ki milyen utat választ, az egyénre szabott, de tény, hogy segítséggel sokkal könnyebb!
Szülőként vagy felnőtt gyermekként is az egyik legfontosabb kapaszkodó lehet az önismereti munka és a sérülések feldolgozása szakember segítségével, az egymásra mutogatás helyett. Nem szégyen ez.
