A generációs emlékek öröklődését a genetikusok már elkezdték tudományosan igazolni, egy 2013-ban itthon is megjelent cikk szerint úgy tűnik, hogy a generációs emlékek a DNS-ben adódnak tovább az utódokba. Hogy is van ez?
Azt már jó ideje tudjuk, hogy a felmenőktől átvett minták akár tudattalanul is hatnak az életünkre, a családterápia transzgenerációs irányzata is foglalkozik ezzel, sőt, a családállítás is tk. ezt a jelenséget lovagolja meg.
Mégis, a korábbi álláspont az volt, hogy az elődök tapasztalatai és emlékei, vagyis a generációs emlékek csak tanulás során adódhatnak tovább az utódoknak, most pedig úgy tűnik, hogy mindezek kémiai nyomot hagynak a DNS-ben, így továbbadódnak a később születetteknek.
Mindezt a felvetést egy 2013-as amerikai kutatás látszik igazolni (tanulmány itt), amelyben kísérleti egerekkel tanították meg, hogy féljenek a cseresznyevirág illatától: akárhányszor közeledtek feléjük, áramütést kaptak. Az egerek ezután született egyedei pedig anélkül féltek az illattól, hogy korábban bármilyen pozitív vagy negatív hatás érte volna őket a cseresznyevirág illatával kapcsolatban. Vagyis a félelem tovább öröklődött az új nemzedékre is. Ez az emléknyom az állatok DNS-ében csapódott le (epigenetikai vizsgálat), de hogy miként, az még nem világos a kutatók számára.
A kísérlet hatására most már azt pedzegetik a kutatók, hogy vajon az emberben is ugyanígy képes genetikai formában átöröklődni egy-egy kellemetlen emlék, élmény? Mert ha igen, akkor ez megmagyarázhatja számos szorongás, fóbia stb. eredetét. A cikk szerint Marcus Pembrey, a University College London gyermekgyógyász-genetikus professzora pedig azóta sürgeti, hogy a több generációra terjedő kutatásokat terjesszék ki az emberekre is. (Forrás: origo.hu)
Ma már a holisztikus tudományágak is foglalkoznak az ember születéskori, születés előtti időszakával (perinatális tanácsadók), a magzat méhben eltöltött ideje alatt átélt érzelmi élményeivel, így a tudományos kutatás eredményei csak még inkább alátámasztják majd ezek hitelességét.
Születésed körülményei, és felmenőid érzelmi mintázatai ellenére azért neked mindig van választásod, és lehet változtatni rajta.
Az igazság az, hogy időnként már kezdem megkérdőjelezni ezeknek a kutatásoknak, meg egyéb okosságoknak az igazságtartalmát. Jó mondjuk én már nagyon sok családállításon vagyok túl és nem mondom, hogy nem segített, de volt több dolog is, amiben nem jutottam előrébb, illetve a siker csak átmeneti javulást hozott. Mi van, ha ezek a dolgok csak akkor hatnak, ha elhisszük? Mi lehet az oka annak, hogy a szüleimtől, nagyszüleimtől, dédszüleimtől, vagy az egész nagy mezőmtől átvett dolgok az oldások ellenére nem feltétlenül szüntetik meg az életemben a problémát? Talán egy döntés is kell hozzá, hogy mostantól ez nem hat rám. És mi van, ha ugyan azok a dolgok, amiket a szüleimtől elvileg másoltam nem azért találnak meg, mert nekem vissza kell adnom, hanem azért, hogy kezdjek vele valamit, kvázi oldjam meg és ne elmenekülni akarjak előle? Honnan tudhatom, hogy mikor melyik eset vonatkozik rám?
Kedves Kriszta, a családállítás több más módszerhez hasonlóan sem csodamódszer. Mankót tud adni ahhoz, hogy a változásra megérett ember tovább tudjon haladni a problémája megoldása felé, ám hogy a változás valóban bekövetkezik-e, az nagyon sokban múlik az egyénen. Szükség lehet a gyermekkori sérülések, az abban a korban elsajátított megküzdési stratégiák oldására/feldolgozására is akár más módszerrel. Ugyanakkor egy több évtizedes emberi élet szokásait, működési mintázatát képtelenség egyetlen családállítással feloldani, aki azt hirdeti, hogy lehet, az hazudik. Olyat persze gyakran látunk, hogy már egy oldás is beindítja a „rakétákat”, de ez nem jelenti azt, hogy innentől fogva az illetőnek már nem is lesz több problémája. A többi módszer is hatástalan, ha az illető hárít, vagyis ha érzékeli ugyan, hogy szeretné megoldani a problémáját, de tudat alatt mégis fél szembenézni a változással, még akkor is, ha az hosszútávon pozitívummal jár. „És mi van, ha ugyanazok a dolgok, amiket a szüleimtől elvileg másoltam nem azért találnak meg, mert nekem vissza kell adnom, hanem azért, hogy kezdjek vele valamit, kvázi oldjam meg és ne elmenekülni akarjak előle?” Ha felismerjük, hogy van egy mintánk, amit ugyanúgy csinálunk mint valamelyik felmenőnk tette, akkor az a dolgunk, hogy eldöntsük, hogy mit akarunk ezzel kezdeni. Sokszor félreértelmezik a „visszaadást”, ami csupán csak egy szimbólum a családállítás módszerében, és nem maga a megoldás! A „visszaadás” szimbolizálja azt, hogy már látom, és értem, hogy ugyanúgy csináltam eddig (az életemet), ahogyan Te is, és látom, hogy az életemben ennek következményei lettek (pl. ugyanolyan házastársat választottam, ugyanolyan pályán helyezkedtem el – bár utálom), de most már kész vagyok rá és megérettem arra, hogy meghagyjam (és nem visszaadjam!!) neked azt ahogyan Te tetted (csináltad az életedet), én meg úgy csinálom ezután, ahogyan én szeretném (pályát módosítok, a házastársammal tisztázom a kapcsolatunkat stb.). Számomra egyértelmű, hogy minden probléma azért bukkan fel az ember életében, hogy megoldja őket, és hogy szembenézzen vele. Szomorú, ha valamelyik családállító azt „hirdeti”, hogy a problémákkal (átvett mintákkal) nem kell semmit kezdenie a problémahozónak, és nem is kell vele szembenéznie, hanem elég, ha „visszaadja” a feladónak. Ugyanis ez a megközelítési forma csak arra jó, hogy a problémahozó felelősségét tökéletesen hárítsa, és azt üzenje neki, hogy „elég ha visszaadod, utána minden megoldódik”. Ez régen sem így működött, és most sem így működik.
Köszönöm kedves Kata a választ és az észrevételeidet. Valószínűleg kissé morózus hangulatban voltam, amikor ez a bejegyzés született. Biztosan egyik családállító sem hangoztatta azokat a káros, felelősség hárító magatartásformákat, amiket az észrevételeimben írtam. Valószínű, hogy ez az én saram, az én félreértésem volt. De a lényeg az szerintem, hogy én magam is felismertem ezt, hogy önmagában a visszaadás nem elég a változáshoz. Magamnak is hoznom kell egy döntést, hogy bár hasonló szituációban vagyok, mint bármelyik elődöm, de én ma már tudatosabban, nyitottabban állok ahhoz, hogy mindezeket az elakadásokat feloldjam egy egészen más megközelítéssel, mint ahogyan azt az elődeim tették.
Ettől függetlenül – bár a meglátásaimból talán nem ez derült ki – én nagyon szeretem a családállítás módszerét, de ezen kívül más oldó módszereket is használok, tisztában vagyok azzal, hogy mint ahogy egyik módszer sem, ez sem csodaszer. Szóval semmiképp nem akartam leszólni a módszert. Nagyon köszönöm a válaszod, mert segített mélyebben átlátni azt újra, amit már tudtam, csak újra és újra emlékeztetni kell rá önmagamat.
Ha nem haragszol, egy személyes elakadásomat is megosztanám itt, mert ha nem is maga a történet, de a problémákhoz való hozzáállásukban másoknak is segíthet.
Éppen mostanában ismertem fel, hogy sokáig mennyire utáltam magam azért, mert édesanyámmal függő kapcsolatban élek. 10 éve megvakult, 7 éve magamhoz vettem az akkor még 1 kislányom mellé (most már kettő, mára már 6 és 8 évesek), még hitelt is felvettem ezért, hogy össze tudjunk költözni és ápolhassam. Aztán nem igazán működött jól az együttélés és anyagilag is nagyon megterhelő helyzetbe hoztam magunkat. Most már látom, hogy milyen görcsösen dolgoztam azon, hogy a saját lábamra állhassak, hogy ez a kölcsönös függőség megszűnjön és kutattam azokat a dolgokat, amelyek ezt korábbi, hibásnak vélt döntést kihozták belőlem. Nagyon sok mindent találtam. Meggyőződést vettem át, amely szerint, azért szülünk gyermeket, hogy legyen, aki öregségünkre ápol minket, meg azért, különben nem teljesedhetünk ki nőként. Ez a nagymamámtól jött, anyukám édesanyját is ápolták és én meg az anyukámat. Most ott tartunk, hogy valószínűleg haldoklik, most már kórházban van. S valamelyik nap megértettem, hogy ahhoz, hogy ezt a függőséget el tudjam engedni, nem szabad elutasítanom azokat a részeimet, amelyekkel ezt a helyzetet megteremtettem. Már hány éve (igyekeztem) gyakorolni a „szeresd önmagadat, úgy ahogy vagy” jól ismert önismereti tézist és most értettem meg, hogy nem sikerült eddig, mert elutasítottam ezt a dolgot magamban, betegnek, ártalmasnak ítéltem. Most oda jutottam, mivel minden külső és belső igyekezetem ellenére nem sikerült eddig anyukámat otthonba adni, ehhez a feltételeket nem tudtam megteremteni, nagyon lassan elfogadtam, hogy ez van, ennyire vagyok képes. A jövőtől is félek, (ki vagyok én valójában, ha nem az anyukámat ápolom?), de azért most már egyre inkább érzem, hogy minden ki fog alakulni, van sejtésem, hogy mi az utam. Változtattam a nézőpontomon is annyiban, hogy bár maga ez az állapot valóban függő kapcsolat, de nem tudhatom, vagy talán nem kell tudnom most, hogy a kettőnk lelki útjának miért kellettek és kellenek ezek a tapasztalatok és nem fogom utálni magam azért, amiért ezt a helyzetet teremtettem. Engedem létezni, talán ennyit jelent a „szeresd magad” az én életemben, és talán most sikerül elengednem, hogy nem megszabadulni akarok ettől a helyzettől és Tőle. Végső soron egy picit örülök is, hogy ameddig csak tudtam, megadtam neki az evilági eltávozáshoz azt az utat, amit Ő méltónak talált. Most csak imádkozom, hogy minden úgy legyen, ahogy lennie kell és bármi történjék, erőm legyen hozzá.
Sok sikert kívánva, üdvözlettel: Kriszta
Szia Kriszta!
Nagyon tanulságos amit leírtál. Elgondolkodtató. Szívesen beszélgetnék veled arról hogyan sikerült ezt tudatosan beépíteni az érzelmi világodba.