Menü Bezárás

A bennünk élő gyermek kapocs a saját gyermekünkhöz is

A bennünk élő gyermek kapocs a sajat gyermekünkhöz is

A bennünk élő gyermek és a saját gyermekünk szoros kapcsolódásban léteznek. Mit mutat a gyermekünk viselkedése a bennünk élő gyermekről?

A gyerek érzelmileg egy húron pendül az anyával. A segítő szakmában ténykedők körében egyértelmű, hogy ha kisgyermekünknek érzelmi problémája van, akkor nemcsak az ő, hanem az anyának (vagy gondviselőnek) az érzelmeire is érdemes ránézni.

Az alábbi írásban ezt a témát boncolgatom, saját példán keresztül is bemutatva. Hozzáteszem, hogy nem vagyok gyermek viselkedés elemző, és a későbbiekben sem kívánok e terület szakértőjévé válni. Minden, amit leírok, az saját segítői tapasztalat, meglátás, vélemény.

A bennünk élő gyermeket radarozzák a saját gyerekeink

A kineziológiában például a 7 év alatti gyermek problémája esetén nem a gyermeken, hanem az anyán végzik az érzelmi stresszoldást. És a családterápia és a (család)rendszerszemlélet szerint sincs olyan, hogy a gyermek viselkedési tünete önállóan, a családtagoktól függetlenül alakulna ki. Még úgy is, ha a gyerek már jóval 7 éves elmúlt. A gyerekek tökéletesen letapogatják a szülők aktuális érzelmi mintázatát, lelkiállapotukat.

A bennünk élő gyermek érzelmei pontosan olyanok, amik tudattalanul irányítják felnőtt létünk cselekedeteit, hangulatait. Ha a bennünk élő gyermek rendben van és jól érzi magát, akkor a lelki egyensúlyunkat többnyire képesek vagyunk megtartani. Vagy ha mégsem, akkor is képesek vagyunk segítséget kérni és cselekedni azért, hogy visszanyerjük lelki harmóniánkat.
Ám ha a bennünk élő gyermek nem érzi jól magát, és feldolgozatlan sérülésekkel nőttünk bele a felnőttkorunkba, akkor többnyire ide-oda ráncigálja érzelmi állapotunkat. Ennek is megvan nyilván a célja: a sérült belső gyermek azt szeretné, ha végre valahogy feltöltekeznének a hiányérzetei, ha a régebbi sérelmek valahogyan begyógyulhatnának. Csak ezt a célját most már felnőtt testben igyekszik elérni, abban az életkorban, amikor elvileg már felelősségteljes emberek vagyunk, párkapcsolatunk van (vagy pont emiatt nincs), talán gyermekeink is vannak.
Mindezekről pedig a saját gyermekeink is tudnak, pontosabban érzékelik.

A bennünk élő gyermek tükrözői

Az a helyzet, hogy a bennünk élő gyermek érzelmi kilengéseit a saját gyermekünk is tökéletesen képes átvenni. Sőt, sokszor tükröt tart, hogy észrevehessük, hogy felnőttként hol szorulunk érzelmi reparálásra. Lehet, hogy látszólag semmi köze nincs a gyermekünk viselkedésének hozzánk, mégis ez lehet az egyik lehetséges kulcsa a megoldásnak. Ilyenkor lehet, hogy olyan viselkedést tapasztalunk a gyermekünktől, ami nem tölt el minket jó érzéssel, sőt, kifejezetten zavar. Lehet, hogy túlzott aggódást érzünk, félelmet valamitől, netán idegessé, bosszússá válunk,

Tehát az egyik lehetséges megoldása gyermekünk valamely, általunk problémásnak tartott viselkedésének a megváltoztatására az, ha saját magunkban keressük meg és oldjuk fel a bennünk élő gyermek hiányérzetét. (Amellett, hogy nem ez az egyetlen és mindenki számára tuti, lehetséges megoldás! ) Nem állítom hogy a bennünk élő gyermek fel nem dolgozott érzése tükröződik minden alkalommal a saját gyermekünk viselkedésében. De több éves tapasztalatom alapján azt gondolom, hogy ezt a vonalat az elsők között érdemes megvizsgálni.

A bennünk élő gyermek mely sérülése vár gyógyulásra?

Hogyan lehet a nyomára bukkanni annak, hogy a bennünk élő gyermek mely hiányérzetére rezonál a saját gyermekünk minket zavaró viselkedése?

Igazából a matek egyszerűen hangzik: megfigyeljük azt, hogy pontosan mit érzünk akkor, amikor a gyermekünk éppen úgy viselkedik, ami bennünk rossz érzést kelt. Tehát nem a gyereket minősítjük, és nem az ő érzését próbáljuk kitalálni, hanem csakis arra fókuszálunk, hogy bennünk milyen érzés keletkezik. Majd ha megvan ez az érzelem, akkor relaxált állapotban megkeressük azt a gyermekkori saját emlékünket, amiben ugyanazt az érzést  éltük át. Ezután jöhet az emlék érzelmi feloldása és átírása, amely során az akkori kicsi gyermek (kicsi én) rossz érzéseit elismerjük, majd a gyermeket megnyugtatjuk és biztosítjuk a szeretetünkről és gondoskodásunkról.

Az érzés gyógyítása

Hogy ez mennyire képes hatni, arra itt a saját példám:

Kisfiúnk a korához képest extrém módon fejezte ki nem tetszését, amikor bárhová is el akartam indulni otthonról. Ami miatt elővettem a saját belső gyermek munkámat az az, hogy miközben valahogyan, így vagy úgy, de sikerült elindulni otthonról, és síró kisfiam láttán a szívem szakadt meg. Egyáltalán nem tudtam megnyugodni, ilyenkor mintha a gyomromból tépnének ki egy darabot.

Persze dönthettem volna úgy is, hogy vissza se nézve, minden alkalommal gyorsan lelépek, ne adj isten titokban eltűnök, és akkor senkinek sem fog fájni. A gyerekre ráhagyom a dolgot, és a jól bevált klisét mondogatom magamban: majd kinövi. Csakhogy ez a fajta elintézés pusztán arra lett volna jó, hogy a szőnyeg alá söpörjem a létező problémát, és úgy tegyek, mintha nem is lenne. Ám azt már tudtam, hogy a szőnyeg alá söpört rossz érzések továbbra is kifejtik hatásukat, csak nem jótékony, hanem mérgező módon.
Úgyhogy köszönöm, ebből nem kértem. 

Ehelyett a sokadik ilyen eset után elindultam az érzéseim nyomába. Elsőként beazonosítottam, hogy mit is érzek a távozásomkor (kétségbeesés, bizonytalanság, otthagyottság érzés, stb.). Egy olyan gyermekkori emléknél lyukadtam ki, amiben kb. 4-5 évesen éltem át ezeket.

Egy messzi kórházba kellett befeküdnöm kisgyermekként, ahol anyukák nem lehettek ott. Abban az időben minden gyereket otthagytak a szüleik, nem volt lehetőség a gyerekek mellett lenni, akármennyire is fájt ez a szülőnek is. Ezt az emléket, amikor anyukám elmegy a kórházból, jó mélyen eltemettem magamban. Nos, miután meglett az érzelmet kiváltó emlék, belső gyermek munkával átdolgoztam az élmény érzelmi amplitúdóját.  Így az emlék kapcsán most már nem a magány és a kétségbeesés, hanem a biztonság és az öröm érzései kezdtek működni.

Csoda lenne? A csodákat az.

Következő napon újra el kellett ugranom valahová otthonról. Akinek van rálátása a lélek működésére, és megtapasztalta már az önismereti munka erejét, annak nem csoda az, ami történt végül. A gyermekünk aznap, amikor kiléptem az ajtón, nemhogy nem sírt, hanem még mosolygott is, amikor visszanéztem rá. Ez azóta is így van.

Miért, mi történt?

Korábban a mozzanat, amikor a 3 évesemet terveztem “otthon hagyni”, rögtön benyomta a tudatalattimban a 4 éves kori emlékem érzelmi mintázatát: a magárahagyottság ijesztő érzését. Ezt tapogatta le a gyermek, és vette észre a maga módján: ha anyának az elmenéssel, “a kicsi otthon hagyásával” kapcsolatban ilyen nyomasztó érzései vannak, akkor mitől kéne, hogy biztonságban érezze magát? Nyilván semmitől. Még az sem volt megnyugtató, ha az apjával marad, hiszen az emlékem idejében az apukám nem volt az életem része. Apára ebben az érzelmi csomagban nem lehetett számítani.

A célja a gyermeknek az volt, hogy anya inkább maradjon, mert akkor ezek a csúnya érzések sem lesznek anya körül, így ő is megnyugszik. (A gyermek számára az egyik legfontosabb dolog, hogy a gondviselője érzelmileg kiegyensúlyozott legyen, mert ekkor érzi magát érzelmi biztonságban.)

Miért csak most kért szót ez a gyermekkori emlék?
Azért, mert azelőtt nem volt gyermekem, és nem volt olyan élethelyzet, ami ennyire tűpontosan jelezte volna, hogy van itt valami, amit érdemes meggyógyítani.

Ki tudja, hány titokban otthonról elsurranást spóroltam meg magamnak, amivel nemcsak a gyermekemet csaptam volna be mindannyiszor, hanem saját magamat is.

A csoda mindenkiben ott van

Ha képesek vagyunk odafigyelni az érzéseinkre, ha merjük a kellemetlen érzéseinket is közelebbről megvizsgálni, ha úgy tekintünk rájuk, mint a lelki harmónia megteremtésének lehetőségére, akkor már félig nyert ügyünk van. Nem azért élünk, hogy a szőnyeg alá söpörjük a nem tetsző, kellemetlen dolgainkat. A problémáink lehetőséget nyújtanak arra, hogy meghaladjuk önmagunkat és harmonikusabban folytathassuk mindennapjainkat.

Továbbiak:

2 Comments

  1. Sz. Katalin

    Koszonom Kata, (sajnos ékezetek nem nagyon vannak ezen a billentyuzeten ! )
    Nagyon hàlàs vagyok ezért a cikkért, és bàr a gyermekeim màr nagyok , a legkisebb 14 éves, de szornyu kinokat éltem àt amikor el kellett mennem hazulrol mert ok ezt nagyon rosszul élték meg. Es sikerult beazonositanom hogy nekem is korhàzba kellett mennem 5 éves korom tàjàn ahovà nem johettek szulok, de a Nagymamàmnak sikerult néha beszoknie mert beoltozott novérnek. Rémes érzésekkel kuzdottem, és talàn még nem keso utolag sem beazonositani néhàny dolgot ami a belso gyermek jelenséggel kapcsolatos és ami kihat az én gyermekeimre még mindig ….. Szoval még egyszer koszonom! Udv Kati (Normandia)

    • Kata

      Kedves Kati, azt szokták mondani, hogy az utolsó pillanatban sincs még késő. Köszönöm a visszajelzést!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .